HorgászClub.hu

 Az alapvetően halászó, vadászó népesség, már a szétválás megindulása előtt állattartással, sőt kezdetleges földműveléssel is foglalkozott. Mivel a magyarság már az őshazában vizek között élt, élelemszerző tevékenységei közé tartozott a halászat. Számos finnugor származású halnév (hal, meny, tathal, keszeg, őn) és építmény, szerszám (háló, para, „halúsztató fa”, vejsze, horog, hajó) tanúskodik erről.

Az Etelközben elődeink halászati eszközkészlete bővült a varsákkal, szigonyokkal és a kerítő halászat egyes elemeivel. Vándorlásaik alatt őseink különösen a délorosz síkság szláv népeitől tanultak különböző halászati módszereket, amit a szégye, varsa szavak, és a nagybani halászat jellegzetes műszava, a tanya is igazol.

A honfoglalást követően a magyarság vizekben rendkívül gazdag vidékre érkezett, ahol páratlan halbőséget talált. A Kárpát-medencében ugyanis a természeti feltételek és a vízrajzi viszonyok számos őshonos halfaj számára ideális élet körülményeket biztosítottak. A környező hegységekből nagy mennyiségben a síkságokra leérkező csapadékvíz az alföldi területeken évente több alkalommal is hatalmas árvizeket okozhatott. Az elárasztott területek ideális halbölcsők voltak,a természetes táplálékban gazdag vizes-mocsaras rétek kedveztek számos halfaj szaporodásának. Ennek eredményeként hazánk vizei legendás halgazdagságukról voltak híresek. Évezredeken keresztül a nomadizáló pásztorok, szezonális élelemszerző tevékenysége volt a halászat a magyarság körében.

A 900-as évek végétől, az államalapítás idejére azonban már tartósan letelepedett személyek voltak a halászok. Jelentős halászközösségek nagy folyóink – Duna, Tisza, Dráva, Maros, Körösök – partján alakultak ki, ahol az eredményes halászathoz egyszerre több emberre volt szükség. Az államalapításkor a halászok még szabad foglalkozásként végezték ősi mesterségüket.

Ez a szabadság azonban nem tartott sokáig, a XI-XII. századtól már királyi rendeletek szabályozták ezt a tevékenységet. Könyves Kálmán (1095-1116) a halászati jogot, mint királyi privilégiumot (regálé) próbálta kezelni.

Az Árpád-házi királyok uralkodása idején jelentős vízterületek halászati joga összpontosult földbirtokosok, várispánok, főnemesek kezében is. Korai történelmünkből adataink vannak arról, hogy Szent István (997-1038) és az őt követő királyaink a kereszténység meghonosodásának idején és később is, halban gazdag vizeket és halászati jogokat adományoztak az apátságoknak és a püspökségeknek.

Már a XI –XIII. században oklevelekben emlékeztek meg a halászokról, akik megfelelő halmennyiséggel szolgáltak uruknak, sőt írnak olyan falvakról, melyek elsősorban a halászatból éltek. A halászoknak fogásuk kétharmad részét kellett földesuruknak beszolgáltatni, az apróhalat azonban teljes egészében megtarthatta kifogója. Ezekben az időkben a halászat, mint kiegészítő élelemszerzés is nagy szerepet játszott, hiszen minden víz közelében élő parasztember halászott, többnyire egyedül is kezelhető eszközökkel. A formálódó törvények később nemcsak a halak megfogására, feldolgozására, értékesítésére terjedtek ki, hanem a vízhasználatra, a víz tulajdonlásra, a halászat és halgazdálkodás jogi kereteire is. Valódi birtokviszonyok alakultak ki részben a királyok tulajdonában, részben a kolostorok, apátságok, püspökségek körzetében.

Döntő változás II. András (1205-1235) uralkodása idején következett be; amikor a személyes – hűbéres – függésen alapuló földbirtoklás lassan magántulajdonná szilárdult. IV. Béla (1235-1270) Szeged város halászati jogait rendezte és bővítette. Ezen intézkedéseinekköszönhetően a város halászata nagymértékben fellendült.

Nagy Lajos (1342-1382) uralkodása alatt már 4000 halász élt a Tisza parti településen. Ebben az időben már voltak szabad halászok, akik később részesek is lehettek, más szerveződésben bérlőkként, árendás halászokként folytatták mesterségüket. Közöttük jobbágyok, majd a XVII. század végétől céhes halászok is dolgoztak. A hal szerepe a nép élelmezésében igen jelentős volt. Értékét növelte, hogy a halászat királyi jog, úgynevezett regálé volt évszázadokon át. A király ezt a jogot átruházhatta apátságokra, földesurakra. Ezek a királyi adományok az ott élő halászokat a kolostorok, várurak és földesurak ellátására kötelezték.

A XV. században Mátyás király (1458-1490) olasz mintára már haltároló medencéket építtetett a visegrádi királyi vár környékén. Abban az időben, különösen a mai Szigetközben lévő, híres vizaívó helyeken (ezek ma már a megépített vízlépcsők és gátak eredményeként régen megsemmisültek) halászták, tárolták és esetenként, királyi ajándékként, az európai uralkodók udvaraiba szállították a hatalmas vizákat és tokhalakat.

A máig meglévő tatai Öreg-tavat Zsigmond királyunk (1387-1437) szintén főként haltárolási célból létesítette. A halászat jelentőségére utal például, hogy a Dózsa-féle parasztháborúban (1514) mintegy 3000 halász vett részt. Ekkor a vizakereskedelem olyan népszerűségnek örvendett, és olyan nagy tömegben volt jelen a piacokon, mint a magyar export szürkemarha. A magyar halászat szárnyalásának azonban véget vetett a történelem. Halászatunk első nagy hanyatlása a török uralom idején kezdődött el. A sanyargatott lakosság a biztonságot nyújtó vizek környéki nádasokban, mocsarakban keresett menedéket. A nagyszámú embernek élelemre volt szüksége, ezért a bujdosók minden időben és minden eszközzel fogták a halat.

A XVI-XVII. század feudális viszonyai közepette, és a polgári társadalom kialakulásának kezdetén, amikor a halászat jogát a vizekkel, sőt magukkal a halászokkal együtt adományozta, vagy elvette a királyi hatalom, sok ellentmondás és rendezetlenség jellemezte a magyar halászatot. A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt, általános lett az a jogértelmezés, mely a halászatot regale eredetű nemesi előjognak tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Velejárója volt e felfogásnak, hogy az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regalekhoz hasonlóan igyekezett hasznosítani: vagy robotot igénybe véve a maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható vizeket zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. Az értéktelen, külön jövedelmet nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára.

A valóságos bérlői jogviszony a XVIII. századtól lett igazán jellemző a legjobban jövedelmező, nem ritkán egy-egy birtokos összes halászó vizének hasznosítására. Ebben az időben a halászati jogot sok esetben halászati céhek, vagy jobbágyok alkotta communitasok bérelték.

A XIX. század második felében hatalmas méreteket öltő folyamszabályozási munkák hatására következett be a magyar halászat második hanyatlása. A szabályozások kétségtelenül óriási fejlődést jelentettek a nemzetgazdaság számára, azonban természetes vizeink halgazdagságának lassú pusztulását is eredményezték. A halászat és az ezzel összefüggő ősi foglalkozások fokozatosan sorvadásnak indultak. A népesség táplálkozási szokásai is kezdtek lassan átalakulni, a hal egyre inkább elvesztette azt a kitüntető helyet, amelyet korábban betöltött. Ezt a folyamatot elsőként talán Hermann Ottó ismerte fel, és igyekezett a lehetőségekhez képest orvosolni azt. Hatalmas gyűjtőmunkával, a megsemmisülés előtti utolsó pillanatokban gyűjtötte össze az ősi magyar halászat módszereit, néprajzi és kultúrtörténeti vonatkozásait (A magyar halászat könyve, 1887).

A halászat viszontagságos helyzete, a jogviszonyok tisztázatlansága országos rendezést kívánt, s erre végül is 1888-ban került sor, amikor - három évvel a vízjogi törvény megszületése után – létrehozták hazánkban az első halászati törvényt. Hogy ez az akkori körülmények között milyen gondos előkészítés után történt, mi sem bizonyítja jobban, hogy módosítására csak 1925-ben került sor. Alapjaiban azonban egészen a második világháború végéig ez a törvény és az ezt megalapozó koncepció szabályozta hazánk halászatát, épp abban a korban, amikor annak legjelentősebb fejlődésére és ősi állapotból új, modern átalakulására került sor.

A törvény – amely az 1874. évi porosz halászati törvény rendelkezéseit adaptálta – megkülönböztetett halászati szempontból nyílt és zárt vizeket. Zárt vizek voltak a mesterséges halastavakés az olyan vizek, amelyekből a halak egy másik haltartó vízbe nem juthattak át. Minden egyéb víz nyílt víznek minősült. Ezeken a törvény a halászati jogot a part-, illetve a medertulajdonhoz kötötte. A törvény végrehajtása során felmerülő szakértői feladatokat az Országos Halászati Felügyelőség látta el, amely szervezet halászati kérdésekben a földművelésügyi miniszter szakigazgatási szerve volt. A szabályozás kötelezővé tette a reáltagságon alapuló halászati társulatok megalakítását is, így 1911-ben már 79 halászati társulat volt a jelentősebb közvizeken és mintegy273 ezer kh (katasztrális hold; 1 kh = 0,5755 ha) vízterületen gyakorolták jogaikat.

Az 1900-as évek végén létesített tógazdaságok többnyire a bérlőnek és a terület tulajdonosának közös vállalkozásai voltak. Befektetéseik 2-3 év alatt megtérültek. Az első világháborút követően a tóépítkezések erőteljesen folytatódtak, nagy lendületet kapott a szikes területek halászati hasznosítása (a hatalmas hortobágyi halgazdaság tóegységeinek építése). A második világháború pusztításai után mindent újra kellett kezdeni. A halgazdaságok és a halállományok jórészt megsemmisültek, a korábbi szervezeti formák pedig gyökeresen átalakultak.

Természetes vizeken 1946. január 1-től csak az halászhatott, aki halász-, vagy horgászjegygyel rendelkezett. A halászat szakszerű irányítására és ellenőrzésére a földművelésügyi miniszter kinevezett az Országos Halászati Felügyelőségen belül halászati felügyelőket.

Az ötvenes évek elején a stabilizálódó viszonyok mellett a haltenyésztés jelentős állami támogatáshoz jutott, létrejött a szövetkezeti rendszer.

A fejlesztések és a tóépítések hatására az 1980-asévek végére az ország már több mint 20 000 ha halastóval rendelkezett és a halzsákmány mintegy 40 000 tonnára nőtt. Ennek körülbelül háromnegyed része származott a halastavakból, míg egynegyede a természetes vizekben termett.