Horgaszclub.hu

Környezetvédelem - A harcsa szaporodása

Vissza
A Siluridaie halcsaládba tartozó harcsa (Silurus glanis L.) tógazdaságaink egyik legfontosabb ragadozó hala.

Jól bírja azokat a környezeti feltételeket, amelyek az intenzív pontytenyésztő tavakban találhatók:

 

- nem érzékeny a tógazdasági műveletek (lehalászás, válogatás, szállítás) alatt fellépő törődésekkel szemben


- oxigénigénye megközelítően azonos a pontyéval: 20°C körüli hőmérsékleten még néhány mg/l oldott oxigéntartalom mellett is képes megélni és táplálkozni


- a hőmérséklet-változást jól bírja, 4 és 30°C között hamar alkalmazkodik a hőmérséklet változáshoz, az intenzív táplálkozásához szükséges hőmérsékleti tartomány pedig gyakorlatilag a pontyéval azonos.

 

A harcsa húsa szálkátlan, nagy fehérjetartalmú és csak az igen öreg példányok zsírosodak el. Táplálékban nem válogatós a pontyos tavakban olyan táplálékforrásokat hasznosít, amelyet rajta kívül más, itt tenyésztett halfajok nem vagy alig képesek fogyasztani.

 

Táplálékának jelentős részét nagy testű vízirovarok és azok lárvái, az iszapban és a vízinövényzeten élő egyéb ízeltlábúak, férgek, békák és ebihalak alkotják. Ezen kívül igen hasznos tevékenységet folytat azzal, hogy a pontytermelő tavakban erősen ritkítja az oda bekerülőkáros szeméthalakat, amelyek legtöbb esetben a pontyok táplálék konkurrensei és ha jelentős mennyiség él belőlük a tóban számottevő gazdasági kártételt is okozhatnak. A piacihal-termelő tavakban pedig az előforduló vadívásból származó értéktelen és a haszonhalaknak táplálék konkurenciát jelentő ivadékállományt is erősen ritkítja. A harcsa nemcsak élő, mozgó táplálékot képes felvenni, hanem szívesen fogyasztja az elpusztult élőlényeket is. Ebből eredően a tavakban fontos egészségügyi funkciója is van, mert eltakarítja a különböző betegségek következtében szórványosan elhullott, illetve megbetegedett pontyokat, csökkentve ezzel a továbbfertőzés veszélyét.

 

Azokon a vízterületeken, ahol a harcsa életfeltételeit megtalálja még nem biztos, hogy szaporodni is képes. Szaporodásához ugyanis speciális környezeti feltételeket igényel. Ragadós ikráját lehetőleg olyan növényi eredetű aljzatra rakja, amely az élőhely árnyékoltabb részein található. Ez a feltétel nem minden élőhelyen adott, ezért a harcsák állománysűrűsége a különböző vizeken nagyon eltérő lehet. Folyóvizeken ezek az ívóhelyek a meredek, fákkal sűrűn benőtt partszakaszok alatt vannak,ahol a fák (elsősorban fűz) kimosott és vízbe lógó ”gyökérsátrai” kitűnő ívóhelyet adnak az ivarérett harcsáknak. Ilyen területeken nagy mennyiségű lehet az ivadék, különösképp olyan években, amikor az áradások az ívási időszakra (május-júniusra) esnek.

 

Az elárasztott füves területeken ugyanis az ivadékharcsa ideális táplálékviszonyokat talál és ellensége is lényegesen kevesebb, mint a szűkebb folyómederben. A bőséges ivadéktermést bizonyítja, hogy ilyenkor az árvizek visszahúzódása után a visszamaradó gödrökben, tócsákban sok szépen fejlett harcsaivadékot is lehet találni.

 

Vannak azonban folyók, ahol nincs jó ívási környezet a harcsák számára, a halastavi körülmények között pedig szinte sohasem található kedvező ívóhely. Ilyen esetekben a harcsák ivóhelyeiket részben maguk készítik el.

 

A hím harcsák ívás idején megkeresik a vízbe benyúló nádasok külső szegélyét és az ilyen helyeken fejükkel kitúrják a töveket, valóságos fészket készítenek, amelybe a nád gyökerei bojtszerűen belógnak. Ez a gyökérzet lesz azután az a felület, amelyre az ikrás harcsa ikráját felragasztja.

 

A harcsa melegigényes halfaj, ivarérése hosszú. Az ikrások rendszerint később érnek be minta tejesek. Az ivarérés idejét illetően vízterületenként is jelentős eltérések lehetnek. Jól felmelegedő tavi környezetben, ahol évente nagyobb hőmennyiséget kap az érettség hamarabb bekövetkezik, mint a mély hűvös folyókban.

 

Az ivarérés nem feltétlenül áll arányban a testmérettel. A hűvös de bőséges táplálék ellátottságú vizeken igen nagy példányok (7-8 kg felettiek)is éretlenek lehetnek, az esetleg szűkösebb táplálkellátottságú, de melegebb területeken viszont már 2-3 kg-os példányok is szaporodnak.

 

Hazánkban a hímek általában a 4.-5., az ikrásokaz 5.-6. évben válnak tenyészéretté. Igen jelentős különbségek lehetnek az ikra méretét illetően is. A nagy testű ikrások petesejtjeinek szinte kivétel nélkül nagyobb a szikanyagtartalmuk (ezért nagyobb az ikra átmérője), ami azt is jelenti, hogy a kezdeti nem táplálkozó lárvaidőszakban az ivadéknak több lesz a tartalék energiája. A mostoha természetes körülmények között ez feltétlenül szelekciós előnyt jelent.

 

A harcsa a közé az aránylag kevés halfaj közé tartozik, amely párosan ívik. Nagy létszámú ivarérett harcsaállomány esetén a párok a majdnem azonos nagyságú példányokból alakulnak ki. Ez azért van így mert az ivarérett példányoknak a szaporodás okozta izgalmi állapotban még fajtársaikkal szemben is nagymértékben fokozódik az agresszivitásuk és a nagyobb példányok- bármelyik nemhez tartozzanak is - megfélemlítik, esetleg súlyosan meg is sebesítik a kisebb ívópartnereiket. Ennek következtében már az ívási aktivitás is, de még inkább az ikra termékenyülése csökkenhet.

 

A harcsa ívása a már egyenletesen meleg május végi, június eleji időszakra esik (az akácfa virágzásával egy időben). Ha a vízhőmérséklet az ívóhelyeken több napig 22-24°C-ra melegszik és éjjelente sem hűl 18-l9°C alá várható a harcsák ívásának megindulása. Az ívást elősegíti a változó, erős melegfrontok betörésével tarkított időjárás.

 

Az ívásra készülődő harcsák már napokkal előbb az ívóhelyek környékén tartózkodnak, majd a hímek megkezdik a fészkek kialakítását, illetve tisztogatását. A rendkívül széles és hosszú farok alatti úszószegély intenzív mozgatásával - amely egyidejűleg az egész hosszú farok nyél mozgásával párosul- a tejes hal igen erőteljes vízmozgást idéz elő, ami megtisztítja, illetve tisztán tartja a lerakódó kolloidoktól az ikra letapadására szolgáló növényi rostokat, gyökereket.

 

Maga az ívási folyamat mindig az éjszakai órákra esik. Amikor az ikra ovulációja bekövetkezik megkezdődik az ívást élőkészítő nászjáték. Ennek szüneteiben a kiválasztott fészekbe beáll az ikrás hal is mégpedig úgy, hogy a feje rendszerint a tejes farka irányába esik. Ebben az ívást megelőző időben keletkeznek a marakodásból származó sérülések akkor, ha a párok nehezen alakulnak ki (pl. különböző nagyságúak). Sok súlyos sérülés keletkezik még az azonos nemű példányoknak elsősorban a hímeknek az ívóhely birtoklásáért folytatott vetélkedése közben is. A sérülések ritka esetben olyan súlyosak lehetnek, hogy hetek múlva kifekélyesedve és elpenészedve a harcsák pusztulását okozzák.

 

Maga az ívás igen mozgalmas folyamat: a viszonylag szűk helyen a hajlékony harcsatestek összefonódva kavarognak. E folyamat alatt visszatérő mozzanatként a hím harcsa testével úgy fonja körül a nőstény hastájékát, hogy közben - a mozgás következtében - mintegy kipréseli belőle az ikrát (a harcsa ovulált ikrája elég viszkózus, az ivari papilla szűk nyílásán nehezen távozik). E préselő tevékenység alatt a hím ivarnyílása mindig a nőstény ivarnyílása közelébenvan és az egyidejűleg kipréselt ondósejtek azonnal megtermékenyítik a frissen vízbekerült ikrát. Az ívási mozgás úgy történik, hogy a haltestből éppen távozó ikra a gyökérbojtok közelébe kerül és arra azonnal felragad. Ezt segíti az előbb már említett farok alatti úszószegélyének intenzív mozgása is, amely a lehulló ikrákat visszahajtja a fészek szálaira. Ennek ellenére a termékenyült ikra egy része lehull az iszapba, ahol rövid idő alatt el is pusztul.

 

A jó ikrafelragadást lehetővé tevő, terjedelmes ivóhelyekben bővelkedő vízterületeken az anyahalankénti ivadéktermés mindig lényegesen nagyobb. A harcsa ikrájának héja két részből áll. A tulajdonképpeni ikrahéj egy igen vékony hártya, amelyen belül alakul ki a kezdetben viszonylag kicsi, majd a kelés előtti időre már jelentős méretűvé növekvő perivitellináris tér. E hártyán kívül található a gyakran 1-2 mm vastagságot is elérő fehérje természetű kocsonyás burok. Ez rugalmasan védi az érzékeny ikrát a mechanikai sérülésektől és ragadósságával rögzíti azt a fészekszövedékre.

 

Az embrió fejlődése viszonylag gyors. A hím harcsa az ikra érlelődése alatt a fészket őrzi és farkának legyező mozgatásával állandóan friss, oxigéndús vizet hajt a gyakran rothadó környezetben érlelődő ikrára. Az előbb említett kocsonyás burok a második napon a vízibaktériumok bontó tevékenysége folytán fokozatosan veszít rugalmasságából, az ikra az embrió tömege következtében cseppként függ a fészek szálain. Az embrió a második naptól kezdve mozogni kezd. Ezzel belülről koptatja a vékony ikrahártyát, amihez a kelési enzim tevékenysége is fokozatosan hozzájárul. Kívülről a vízben élő fehérjebontó baktériumok gyengítik a kocsonyás ikraburkot. Minél erősebb a bakteriális tevékenység, annál korábban következik be a kelés. Ha ez a folyamat nagyon erős a kelés idején a lárva még annyira fejletlen, hogy úszásra képtelen (”korakelés”). Ekkor a fejen levő mirigyváladékából képződő vékony fonálon függeszkedik az ikra, korábbi megtapadásának helyén és csak a következő napon válik képessé az önállóúszásra.

 

Ha közvetlenül a kelés utáni időszakban a lárvát olyan hatás éri (pl. a fészek mozgatásával), aminek következtében a fonál elszakad a tehetetlen kisharcsa az iszapra süllyed és ott elpusztul. A hím harcsa akkor hagyja abba a fészek őrzését, amikor a harcsaivadékok aktívabban kezdenek úszni (kb. 3-4 nappal a kelés után). Ebben az időben a kisharcsák a fészek legsötétebb részeiben gyűlnek össze (erősen fénykerülő természetűek) és ott farkuk együttes ütemes csapkodásával keltenek állandó friss vízáramlást. Ezt követően rövid időn belül (a kelés után5-9 nappal) megkezdődik az önálló táplálkozás is.

 

A viszonylag nagy szájnyílású harcsaivadék első táplálékát apró férgek és rovarlárvák, valamint alsóbbrendű rákok képezik. A harcsa ivadéka korai életszakaszokban viszonylag lassú mozgású. Ennek következtében számos ellensége az ikra- és ivadékpusztító halak, békák, rovarlárvák de még a nagyobb testű békéshalak is (pl. idősebb pontyok) az összebújásra, csoportos tartózkodásra hajlamos ivadék állományának jelentős részét elpusztítják. Mivel a haltenyésztők már régen rájöttek a pontyos tógazdaságokban folyó harcsatenyésztés előnyeire, régóta törekednek eredményes szaporítási módszerek kifejlesztésére is. A világon elsőnek Magyarországon az 1920-as években sikerült olyan módszert kidolgozni, amelynek segítségével jelentős mennyiségű ivadékot lehet előállítani tógazdasági körülmények között. Az elmúlt évtizedekben sok energiát fordítottak a módszer tökéletesítésére. E törekvés következtében több szaporítási (ivadéknevelési) eljárás is kialakult. A tógazdaságok felszereltségüktől, termelésszerkezetüktől, adottságaiktól függően választják meg az alkalmazott szaporítási módszert.

 

Feltöltve: 2009-07-08 19:35 - Frissítve: 2011-02-01 08:47
Érdekesnek találta? Ossza meg ismerőseivel:
Iwiw Facebook Twitter Tumblr Google
Még üres a kosara? Rendeljen webáruházunkból!
Látogassa meg horgaszclub.hu a ShopMania weboldalon
Neked fontos a KÖRNYEZET- VÉDELEM?


  •  
  • "A földet unokáinktól kaptuk kölcsön" én e szerint élek! (55%)

  •  
  • Amennyire tudom védem a környezetemet! (36%)

  •  
  • Szelektíven gyüjtöm a hulladékot! (7%)

  •  
  • Néha eszembe jut! (2%)

  • Hidegen hagy! (0%)


  • Összesen 127 szavazat érkezett!

Régebbi szavazások



Bezár

HorgászClub Pontyfogó Kupa 600.000 forintos díjazással

A Horgászclub.hu Pontyfogó Kupa harmadik illetve negyedik  ízben kerül megrendezésre. A megmérettetésekre 2012. Május 3-6-ig az 5 tó Horgásztórendszer 3-as taván valamint 1012 június 21-24 között a Malomvölgyi Parkerdőben a Kökényi tónál kerül sor. A versenyekenn fenekező módszerrel, hajszálelőkén felkínált csalikkal lehet horgászni. Az induló csapatok a mérlegelések során elért összespontszámuk alapján nyerik el helyezéseiket.

Gyere és küzdj meg Tornádóval a 600.000 forint nyereményért!

További információk

{title}

{desc}

Tovább...
Bezár